done

Elmondtuk a családomnak a terveinket.
Összességében jól ment, és sokkal jobban fogadták, mint gondoltam volna.

Ezt a bejegyzést nem lehet úgy megírni, h mentes legyen személyes infoktól, és még mindig mélyen érint, de már sokkal jobb.
A családom jelentése a mi eseteünkben a következő: ketten vagyunk tesók, van egy nővérem. Férjnél van, egy kislányuk van, aki 5,5 éves, és ő a mi drága keresztlányunk. És természetesen vannak a szüleim :) Sajnos egyetlen nagyszülőm sem él már, ez nagyon rossz, mert egyik nagyapám a születésem évében halt meg, a másik 9 éves koromban. Az utolsó nagymamámat 2 éve veszítettük el, épp mikor Benit vártuk, sajnos Ő már nem tudhatta meg a jó hírt. Ez annyiban "könnyítette" csak meg a helyzetet, h nagyszülőknek nem kellett már mesélni...A keresztanyám része még a családi köteléknek, aki apukám huga. Nem mellesleg az ő egyetlen lánya  (az uncsitesóm) is külföldön él pár éve Londonban.

Még egy kis background, a szüleim és a tesóm ugyanabban a faluban élnek, csak külön-külön. Na, ez az a momentum, ami nagyban segít magamban helyén kezelni ezt a kérdést, h ilyen távol megyünk a családtól. Szerencsére aki karnyújtásnyira van, továbbra is ott marad. Ez nekem is megnyugvást ad, és sztem nekik is. Én 1998 óta nem élek velük, akkor költöztünk a fővárosba apával, úh mindig én voltam a "távol élő" gyerek, persze ettől még a viszonyunk kimondottan jó volt mindig is, de nyilván sokkal ritkábban találkoztunk.

A tesóméknak mondtuk el előbb, vasárnap este. Ők nagyon meglepődtek a hír hallatán, de nem volt szemrehányás, nem volt cinikus felhang a kérdéseikben. Őszinte meglepettség, majd érdeklődés inkább.
Másnap reggel jöttek a szüleim...Anyukámat jobban megviselte, mint apukámat. Apa - úgy tűnt -, h a tortúra hallatán, amit elmeséltem a vízumhoz jutásig-, inkább nagyon büszkének tűnt, mintsem szomorúnak, de persze valamelyest az volt. Sokat meséltem neki a miértekről, az országról, mindenről. Nyilván mind tudják, h felelős döntést hoztunk, és bár bátor döntés, de nem vakmerőség, vagy vak mélyrepülés a semmibe.

Az előző bejegyzésem után írtátok, h remélhetőleg nem lesz lelki terror, ill arra számíthatok majd. Büszkén jelentem, h egyelőre nyoma sem volt.:) Remélem nem változik ez meg, mert engem lelkileg ez már most is nagyon megviselt. Jó, h túl vagyunk rajta.

Szerencsések vagyunk abban is, h a technika nagyon sokat segít mostmár a kapcsolattartásban. Átbeszéltük, h hogyan tudunk majd skype/viber párossal mobilon és számítógépen is kapcsolatot tartani. Ez anyukámat azért némileg megnyugtatta, hisz most is a telefon az elsődleges módja a kapcsolattartásunknak.

Ez nehéz része a folyamatnak, az kétségtelen. És ez enyhe kifejezés arra, ami a lekünk mélyén tombol ilyenkor. Most nekem nagyon sokat jelent, h elmondtuk végre, nem szeretek/sziktam elhallgatni dolgokat, és most indokolt volt, de mostanra sok lett.
Biztosan az is kutya nehéz lesz, amikor elutazás előtt találkozunk, de addig még van pár tennivaló:)