have you ever been ...?

Sokszor kérdeztek arról, hogy nem tartunk e attól, hogy olyan helyre megyünk, ahol még sosem jártunk...
hm
Rövid válasz: nem
Hosszabb válasz: egyáltalán nem
Miért is?

Tegyük fel, hogy bizalmatlanságunkat (már ha volna) azzal próbálnánk feloldani, hogy időt és pénzt nem kímélve e-visitorként hatolnánk be Ausztráliába, h jól megnézzük magunknak.
Látnánk sok szép várost, óceánt, és partokat, buja növényeket, különleges állatokat, kedves embereket, meg lehet, h mindezek ellenkezőjéből is egy kicsit. Tegyük fel, h több városba is elutaznánk, eddigre már komoly időt fordítva minderre és pénzünk is erősen csapolva...Hazatérve csak az ámulat maradna, h milyen szép volt, és jajj, azonnal menjünk már vissza.
Mit adhat a valós "ausztrálszürke" hétköznapok ízéből és hangulatából egy ilyen körbenézős utazás? Őszintén szólva nem hiszek abban, h egy ilyen alapján lehetne objektív döntést hozni, és jobban, vagy kevésbé jobban ismerni az országot. Szubjektívet meg így is tudok, és ezer objektív (vagy annak vélt) infoval megtámogatva.

Pár éve voltunk nyáron Becelonában. Gyönyörű város, imádtuk mindketten. Nem lehet egy lapra tenni azt, amikor időmilliomosként nézelődsz a Las Ramblas minden egyes kövét végignézve, és hagyod, h a napsugarak mindenhol körbejárjanak -, azzal, hogy manapság a fiatalok körében 50% körül van a munkanélküliség a Spanyoloknál . Szép volt? Az? Láttuk testközelből? Igen. Mégsem mennék oda, most különösen nem.
(Meg aztán nem is beszélek spanyolul. Mert nem tudok...:o))).

Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, h ő bizony rászánná azt a pár milliót, h körbenézzen, mielőtt kimenne így, mint mi. Ha nagyon sok van neki, tegye. Nem hiszem, h érdemben közelebb vinne ahhoz, amiről írtam fent.

Szóval vakon megyünk oda, igen.
Vakon, de nem vakmerő ugrással a semmibe. Azt gondolom, h még soha semmi nem volt ilyen dolog az életünkben, amire másfél évnyi kutató-és gyűjtőmunkával készültünk volna, és alaposabban megterveztük volna. Scenario-hegyek állnak kidolgozva budget tekintetében, lehetőségként sokszor már az elképesztően extrém eseteket is taglalva. Mi így készülünk. Így IS.

A valóságból addig is maradnak ezek:))

day after day

Sokszor írtam már arról a vízumügyintézés során, hogy milyen megterhelő a várakozás, és itt nem a három és fél hetes utolsó etapunkra gondolok, hanem az azt megelőző egy évben zajlott különböző lépésekhez köthető várakozásokra.
Várás és várás között is vannak különbségek, ezt most megtapasztalhatjuk.
Sajátos ez az élethelyzet, amiben vagyunk most. Állunk az ekhós szekér előtt, mint a bekötött, az útra majd' teljesen felszerszámozott lovak, csak arra várunk, h indulhassunk már végre...
Pedig épp a minap beszélgettünk arról, h nagyon nem ér véget a várakozások sora azzal, ha végre továbbléphetünk majd a következő mezőre. Akkor majd várjuk az indulást, a megérkezést, azt, h találjunk házat, autót, munkát, kapcsolatokat, és várjuk az első utazásokat, az első hazautazást, majd a PR visat, és esetleg az állampolgárságot, és ezek csak nagy, szabadszemmel is jól látható várakozások. Ezt kézenfogva kíséri majd ezer más apróság, ami akár a családi életünkön belül, akár a hétköznapok szövevényes útján csapódik mellénk. Talán erről szól az egész élet?
Tulajdonképpen az is lehet, h igen. Tudjátok mi a bizarrul borzongatóan jó mégis ebben? Hogy ha van mire várni.

Emlékszem, mikor iskolásként osztálykirándulásokra mentünk, egy-egy napok voltak, de előző este alig bartam aludni, úgy vártam. Az úttörőtáborokat (igen, én még voltam ott is, és bevallom, nagyon szerettem. Zánkán egyszer 3 hetet lehettem, és iskolaidőben, délelőtt tanultunk, utána meg minden más játék-móka-kacagás volt), szal a táborokat is mindig nagyon vártam. És ha belegondolok, megmaradt az énem ezen valója, mert a nyaralásokban is az egyik kedvenvcem az az időszak, amikor már majdnem indulunk. Mert akkor még hátra van az EGÉSZ...:))
Így aztán ezek a gyorsban bevillantott apróbb, vagy nagyobb történések is szépen célokká növik majd ki magukat, és lesz miért örülni, ha borús is a kedvünk.

A várakozós játszma aktuális fordulója ugye a ház körül forog. Vannak történések, szinte néhány naponta felbukkan valaki új, vagy a korábbi látogatók kapcsán jön újabb hír, h na még 1-2-t megnéznek, de tartsuk már, ha nem gond, mert ezt még mindig nagyon szeretik, vagy a legutóbbi eset, akik megvennék, de lehet, h csak két részletben tudnának fizetni. Szóval sok az érdeklődő, de eddig a jött-látott-győzött (vitte) még nem került elő. Aggodalomra nincs okunk, úgy tűnik, csak ez a várakozás...

Persze mindeközben csodás tavasz-nyárszerű időjárás van, és életemben nem kertészkedtem még ennyit mint mostanság. Egyrészt Beni imád kint lenni, és főleg utánozni engem. Szedi a növényeket (na jó, nála még néha a virágok is áldozatul esnek - collateral damage :)), viszi a zöldhulladékos zsákba, gereblyéz, kapirgál, persze mindig az általam használt szerszámokat preferálva, nem a műanyag gyerekméretű hasonmásokat:) Magunk miatt is szebb így, és hátha valakit épp ez fog majd meg, ha meglátja a kertet:)

Ge-the guest artist

az előző -essential items-bejegyzésem kapcsán többen írtatok, h hú, de jó volna valóban tudni ilyesfajta alapvető dolgokról, és várjátok a válaszokat, amiket kapok.

Ge volt olyan kedves, és egy egész bejegyzést írt válaszul a blogjában, íme a más tolla, amivel ékeskedhetek :)
http://azenausztraliam.blogspot.com/2012/05/amikor-valaki-vegre-megkapja-vizumot.html

essential items

HELP ME, PLEASE!

Készülnek a listáink arról, h saját kútfőből mik azok a dolgok, amiket szerintem/tünk vinni fogunk. A ruha/könyv/fénykép/játék és hasonló alapvető dolgok könnyedén eszünkbe jutnak, és elsők között listázzuk.

DE!
Kérek szépen arra vonatkozóan ötleteket, javaslatokat, amiket mindenképp érdemes vinni, mert ott nics, vagy nagyon rossz/kics/kevés/büdös/pramidáliasn drága, vagy sosem láttak még olyat :o)) tudomisén, már ha van ilyen dolog egyáltalán :)

Viccet félretéve, hadd tanuljak a ti tapasztalataitokból, és áruljátok el nekem, h mi az, amire itthon álmotokban sem gondoltátok volna, h kint majd pont az fog hiányozni.

A nokedliszaggató ilyen, ha jól tudom, bár amennyi nokedlit én szaggatok...:))
Cipők terén tényleg tankoljunk fel itthon?

Köszi a kommenteket/maileket előre is, sokat segítenétek vele!

visa sticker process

Ez a téma nem nálam fordul elő elsőként, de ha valaki a blogomon keresztül követi a praktikus infok vonalát, akkor innen sem hiányozhat:), és frissen gyűjtöttem be a tudnivalókat.

Ugye ez minden e-visa holder számára kardinális kérdés, h kell e ragasztatni vízumot az útlevélbe vagy sem? Számunkra ez nem nagy kérdés, mi ragasztatunk. Elég, ha AU-ban egyszer kerülnénk olyan helyzetbe, hogy kellene az a vízum az útlevélbe, de nincs ott, akkor hiába magyarázkodnánk, h ez bizony elektronikus vízum, és tessék csak a rendszerben jól kikeresni...

A "kell e ragasztatni?" kérdésre a hivatalos válasz: NEM.

Ma beszéltem a bécsi nagykövetséggel. Telszám: 003617789450 10-17h között hívhatók
- szóval ők váltig állítják, h nincs szükség a matricára
Ha mégis szeretnéd, akkor 2 féle módon is intézhető:

1. postai úton: ki kell küldeni nekik az útlevele(ke)t + egy levelet mellé, és ők visszaküldik beragasztva. Ezt a formáját nem boncolgattam sokáig, mert én nemigen bízom a postára a 3 útlevelet...

2. személyesen: ehhez időpont a fenti számon kérhető. Bécsben minden munkanapon van ügyintézés, 10-12h között. Elegendő előző nap időpontot kérni, másnapra szoktak tudni adni állítólag. Majd meglátjuk, ha mi kérünk.
Májusban valamelyik nap majd kiugrunk, hátha Parndorf-ba is be tudunk ugrani...:)

currency

..és a nap jó híre:

1.00 AUD	=	222.125 HUF
Australian Dollar		Hungarian Forint
1 AUD = 222.125 HUF		1 HUF = 0.00450197 AUD :)))))

done

Elmondtuk a családomnak a terveinket.
Összességében jól ment, és sokkal jobban fogadták, mint gondoltam volna.

Ezt a bejegyzést nem lehet úgy megírni, h mentes legyen személyes infoktól, és még mindig mélyen érint, de már sokkal jobb.
A családom jelentése a mi eseteünkben a következő: ketten vagyunk tesók, van egy nővérem. Férjnél van, egy kislányuk van, aki 5,5 éves, és ő a mi drága keresztlányunk. És természetesen vannak a szüleim :) Sajnos egyetlen nagyszülőm sem él már, ez nagyon rossz, mert egyik nagyapám a születésem évében halt meg, a másik 9 éves koromban. Az utolsó nagymamámat 2 éve veszítettük el, épp mikor Benit vártuk, sajnos Ő már nem tudhatta meg a jó hírt. Ez annyiban "könnyítette" csak meg a helyzetet, h nagyszülőknek nem kellett már mesélni...A keresztanyám része még a családi köteléknek, aki apukám huga. Nem mellesleg az ő egyetlen lánya  (az uncsitesóm) is külföldön él pár éve Londonban.

Még egy kis background, a szüleim és a tesóm ugyanabban a faluban élnek, csak külön-külön. Na, ez az a momentum, ami nagyban segít magamban helyén kezelni ezt a kérdést, h ilyen távol megyünk a családtól. Szerencsére aki karnyújtásnyira van, továbbra is ott marad. Ez nekem is megnyugvást ad, és sztem nekik is. Én 1998 óta nem élek velük, akkor költöztünk a fővárosba apával, úh mindig én voltam a "távol élő" gyerek, persze ettől még a viszonyunk kimondottan jó volt mindig is, de nyilván sokkal ritkábban találkoztunk.

A tesóméknak mondtuk el előbb, vasárnap este. Ők nagyon meglepődtek a hír hallatán, de nem volt szemrehányás, nem volt cinikus felhang a kérdéseikben. Őszinte meglepettség, majd érdeklődés inkább.
Másnap reggel jöttek a szüleim...Anyukámat jobban megviselte, mint apukámat. Apa - úgy tűnt -, h a tortúra hallatán, amit elmeséltem a vízumhoz jutásig-, inkább nagyon büszkének tűnt, mintsem szomorúnak, de persze valamelyest az volt. Sokat meséltem neki a miértekről, az országról, mindenről. Nyilván mind tudják, h felelős döntést hoztunk, és bár bátor döntés, de nem vakmerőség, vagy vak mélyrepülés a semmibe.

Az előző bejegyzésem után írtátok, h remélhetőleg nem lesz lelki terror, ill arra számíthatok majd. Büszkén jelentem, h egyelőre nyoma sem volt.:) Remélem nem változik ez meg, mert engem lelkileg ez már most is nagyon megviselt. Jó, h túl vagyunk rajta.

Szerencsések vagyunk abban is, h a technika nagyon sokat segít mostmár a kapcsolattartásban. Átbeszéltük, h hogyan tudunk majd skype/viber párossal mobilon és számítógépen is kapcsolatot tartani. Ez anyukámat azért némileg megnyugtatta, hisz most is a telefon az elsődleges módja a kapcsolattartásunknak.

Ez nehéz része a folyamatnak, az kétségtelen. És ez enyhe kifejezés arra, ami a lekünk mélyén tombol ilyenkor. Most nekem nagyon sokat jelent, h elmondtuk végre, nem szeretek/sziktam elhallgatni dolgokat, és most indokolt volt, de mostanra sok lett.
Biztosan az is kutya nehéz lesz, amikor elutazás előtt találkozunk, de addig még van pár tennivaló:)